2107. május 27-én rendezték meg a III. Knauf Tihanyi Félmaratont. Ez volt életem első versenye, és rögtön a 21km-es távra is neveztem be. Előtte már voltak olyan ismerőseim, akik szinte egész életükben futottak, és eléggé bátor döntésnek tartották, hogy azonnal egy félmaratoni távval próbálkozom meg. Hiszen előtte semmilyen versenytapasztalatom nem volt, tényleg ez volt a legelső megmérettetésem.
Alaposan felkészültem rá. Megterveztem már napokkal előtte, hogy mikor és mit fogok enni-inni a félmaraton kezdete előtt, és ezt pontosan be is tartottam. Az utolsó hétben megemeltem a szénhidrát bevitelemet, illetve a vízfogyasztásomat is. A szokásos napi 4 liter helyett, a versenyt megelőző két napban 6, és 7 liter vizet fogyasztottam. Semmit sem bíztam a véletlenre. A verseny napján jól ébredtem szerencsére, tele pozitív izgalommal, nagyon vártam már, hogy végre ott lehessek. Az egyik legjobb barátnőm és a családom is velem voltak, ami nagyon sokat jelentett számomra. Aki ezt még nem élte át, az szerintem nem is tudja, hogy mennyire fontos a szurkolói bázis egy futó számára. Rengeteg sok erőt adott, hogy velem voltak.
Tihanyban aztán már teljesen versenylázban égtem, és alig vártam, hogy elindulhassak. Nagyon sokan voltak a futók, az elején emiatt eléggé lassan is lehetett haladni. De ez engem akkor nem érdekelt. Inkább még örültem is neki, hogy egy kicsit hátráltatnak, így biztosan tudtam, hogy nem fogom elfutni már az elejét. Itt nem az számított nekem, hogy milyen idővel futom le a félmaratont, csakis az, hogy teljesítsem. Az egész verseny egy „örömfutás” volt számomra. Végre beteljesedhetett az 5 hónapnyi munkám, és az érzés, hogy ott vagyok, szinte leírhatatlan volt. Végig mosolyogtam az egész távot, a zene csak szólt a fülemben, de azt sem tudom, hogy miket hallgattam. Szinte semmit sem érzékeltem a külvilágból. Még azt is csak a verseny után vettem észre, hogy kidörzsölte a cipő lábamat a sarkamnál, egyáltalán nem éreztem semmilyen fájdalmat sem.
A verseny alatt persze bele-belesétáltam a távba. Párszor frissítettem is, főként vizet ittam, banánt és szőlőcukrot ettem. A pálya úgy volt kialakítva, hogy két kört kellett futni, és így egy picivel több is volt a táv, mint a hivatalos félmaratoni. 21,1km helyett 22,54km-t kellett futni. Volt benne egy eléggé gyilkos emelkedő is, amit így kétszer kellett megmászni. Az első körben még simán felfutottam rá, viszont a másodikban már csak felsétálni tudtam. Azt azért tudni kell, hogy ez az emelkedő a körök végén volt, és az utolsó körben, ennek a tetején mérték a hivatalos 21,1km-es időt. Innen már csak egy 1,5km-nyi szakasz volt hátra a célig. A beérkezés után aztán fokozódott az öröm, és tovább dolgozott bennem még az adrenalin. Leírhatatlan volt számomra az, amit akkor éreztem. Egyszerre volt boldogság, öröm, hála, siker, és bevallom őszintén, még pár szem könny is lecsordult az arcomon… Innentől kezdve már biztosan tudtam, hogy semmi sem állíthat meg a céljaim elérésében.
Az első, de a kedvenc versenyem is lett egyben. Gyönyörű hely, remek hangulat, jó szervezés, igaz pár hibával ugyan, de akkor is ez a félmaraton lesz mindig a szívem csücske. Biztos vagyok benne, hogy jövőre is ott fogok futni, és ez már hagyomány lesz. A naptáramban állandó helyet fog kapni májusban.
Júniusban aztán félmaratonon nem indultam, csak egy 5km-es jótékonysági futáson, amit itt rendeztek a városunkban. De akkor úgyis éreztem, hogy abban a hónapban az is épp elég lesz. Persze mellette ugyanúgy folytattam az edzéseket, jobb és jobb akartam lenni.
Aztán júliusban úgy gondoltam, hogy jó lenne a születésnapomat is futással ünnepelni. Így találtam rá a Pétfürdő-Öskü Félmaratonra. Igaz egy nappal a szülinapom előtt, július 9-én rendezték, de ez még belefért. Ez előtt a megmérettetés előtt is pontosan megterveztem mindent. Tudtam, hogy most még fontosabb lesz a glikogénraktáraim feltöltése, illetve a megfelelő hidratáció elérése. Nagyon meleg volt azon a napon is, semmit sem bagatelizálhattam el. Én csak így éreztem teljesnek a felkészülést. Mert persze a rutinosabb versenyzőknek már nem biztos, hogy szükségük van szénhidrát töltésre, vagy egy megemelt vízfogyasztásra a versenyt megelőzően…
A verseny napján aztán nem keltem túl jól, valahogy nem éreztem magamban az erőt. De azért megettem a kis zabkásámat, összekészítettem az útra mindent, és indulhattunk is. Ezen a versenyen már nem egyedül indultam, a sógorom is velem futott, mindketten egyéniben. 10 órakor volt a rajt, Pétfürdőről kellett átfutni Ösküre, és onnan vissza. A pálya erdőn, mezőn keresztül volt kialakítva, inkább volt ez egy terepfutás, mint csupán egy szimpla félmaraton.
Ez a verseny nem volt az enyém. Már kb a 3km után szörnyű hasfájás tört rám, és nem akart szűnni. A hatodik kilométernél lévő frissítőponton majdnem feladtam a versenyt, viszont azt mondtam magamnak, hogy „még elfutok a következőig, és ha ott is ilyen rosszul vagyok, akkor muszáj lesz abbahagyni”. Ezzel a gondolattal a fejemben haladtam előre frissítőponttól frissítőpontig, míg el nem értem Ösküre. Tudtam, hogy innen már csak vissza kell futni, és ha a fele megvan, akkor már biztos, hogy nem fogom feladni. Ha ennyit le bírtam futni szenvedve, akkor visszafelé is menni fog. Szinte biztos voltam benne végig, hogy utolsóként fogok célba érni, de csakis a teljesítés lebegett a szemem előtt, hogy „akkor is végigcsinálom”. Rengetegszer sétáltam bele a távba, számon sem tudtam már tartani a végén, nagyon el is fáradtam. Tovább hátráltatott még az is, hogy egyszerre volt nagyon meleg, párás idő, és esett az eső is. Ez volt az a verseny, ami a leginkább próbára tett.
A beérkezés után azonnal le kellett ülnöm, és innom. Szerencsére semmi komolyabb baj nem történt, miután pihentem és ettem pár falatot, már semmi bajom sem volt. Nem tudom, hogy akkor mi lehetett velem, de azóta sem éreztem ilyen hasfájást. Az eredményhirdetést meg sem vártuk, hiszen gondoltam, hogy nem leszek dobogós egy ilyen szörnyű futás után. Noha a tihanyihoz képest még így is javítottam az időmön 9 percet.
Majd itthon ért pár nappal később a meglepetés, amikor is feltöltötték a hivatalos eredményeket. Kategóriámban első lettem. Nem is hittem a szememnek, álmaimban sem gondoltam volna, hogy bármilyen helyezést is elérek. Azonnal e-mailt írtam a szervezőknek, hogy van-e lehetőség a díj elpostázására, és ők nagyon készségesen el is küldték nekem. Ennél nagyobb szülinapi ajándékot nem is kívánhattam volna.
Így végül is pozitív végkimenetele lett még ennek a szenvedős futásomnak is. Ekkor döntöttem el, hogy ezentúl minden hónapban teljesítek egy félmaratont. Hiszen muszáj gyűjteni a tapasztalatokat! 😉