Alig ocsúdtam fel a július sikerből, már augusztus is volt, és vele a következő verseny napja. Különösen fontos volt számomra ez a félmaraton. Egyrészt pont egy éve ilyenkor döntöttem el véglegesen, hogy 21km-t szeretnék futni. Másrészt pedig nagyon akartam bizonyítani, hiszen a szülővárásomban rendezték, ahol felnőttem. Így utólag belegondolva talán túlságosan is nagy volt bennem a megfelelési kényszer. Ez előtt a verseny előtt is ugyanúgy készültem, megcsináltam a szénhidrát töltést, illetve gondoskodtam a megfelelő hidratációról is. Tudtam, hogy ezekből adódó problémám nem lehet.
A verseny napján reggel szörnyű idő volt. Vastag, szürke felhők borították az eget, és szakadt az eső. Én amúgy is elég feszülten keltem, és ez sem tett hozzá a jókedvemhez. Soha egy alkalommal sem izgultam ennyire verseny előtt, mint most. Tényleg úgy éreztem, hogy most meg kell mutatnom, mit tudok, miért edzettem annyit, és hogy valóban megérdemeltem az előző két sikert is. Ezekkel a gondolatokkal indultam neki a 21km-nek. Itt sem egyedül futottam, a sógorom megint ott volt. Igaz, ő sokkal gyorsabb nálam, így már a rajtnál elszakadtunk egymástól.
Ezúttal három kört kellett futni. A pálya kialakítása nekem tetszett, volt benne egy kicsi emelkedő is, terep rész is és persze betonon is futottunk. Az időjárás kezdetben kedvezett nekünk, szépen sütött Nap, meleg volt. Aztán az utolsó körben elkezdett ömleni az eső. Engem pont ott ért, ahol egy földes út vezetett, így mire beértem a célba azon kívül, hogy csurom vizes voltam, még sáros is. Viszont egyáltalán nem zavart az eső, egy percig sem hátráltatott. Az egész félmaratont megállás nélkül futottam végig, csak addig lassítottam egy kicsit, amíg frissítettem.
Végül az egész verseny abszolút pozitív élmény volt számomra. Egyrészt először sikerült egyben lefutnom 21km-t. Másrészt pedig újból sikerült javítanom az időmön, méghozzá 11 percet. Nagyon boldog voltam végig a verseny alatt, néha még azon is kaptam magam néha, hogy futás közben énekelgettem a számokat, amik szóltak a fülemben J De mégis akkor éreztem teljes örömöt, amikor megláttam a számlálón az időeredményemet. És ami még a fejlődésemet mutatta, hogy nem fáradtam el annyira a futásban. A verseny után olyan energiával telinek éreztem magam, hogy lefutottam volna kb még egyszer ennyit.
Ezzel a lelkesedéssel vágtam bele a következő versenyre való felkészülésbe is. Szeptember 16-án volt a Tihanyi Félmaraton kistesója, a II. Mapei Szigligeti Félmaraton. Erre már márciusban elő kellett nevezni, akkor, amikor még az elsőt sem futottam le. Viszont úgy voltam akkor vele, hogy ha a tihanyi nem is sikerülne jól, akkor ezt még mindig vissza lehet mondani. Minden további félmaratonomat az elsőtől tettem függővé. És szerencsére az jól sikerült, így azóta sincs megállás.
A szigligetit is nagyon vártam. Gyönyörű helyen zajlott a verseny, a strandon volt kialakítva a versenyközpont. A szokásos félmaraton előtti teendőimet ezúttal is elvégeztem, ez már rituálé nálam. Teljesen felkészülve érkeztem meg a helyszínre. Aznap nem volt jó idő egyáltalán, esett az eső, nagyon fújt a szél és hideg volt. Ennek ellenére is rengetegen álltak rajthoz. Itt is volt több kategória, 6,5km, 9km és 21km. Ezen a versenyen már voltak fennakadások, nem rajtoltunk időben, minden kategóriát egyszerre indítottak, és elmaradt az időzónás rajtolás is. Viszont itt nem volt gond a frissítéssel, és célba érkezés után a befutó érmek és csomagok átadásával sem.
A félmaratont úgy a feléig magaménak éreztem teljes mértékben. Az elején itt sem tudtam gyors tempóban haladni, így esélyem sem volt elfutni az egész versenyt. Az emelkedőket itt is szerettem, nem tudom miért, de nekem jól fekszenek az emelkedős szakaszok, azokkal nem szokott problémám lenni. Ezzel szemben a hosszú egyenes etapokat annyira nem kedvelem. Egy holtpontom éppen egy ilyen résznél jött el. Úgy éreztem, hogy kőből vannak a lábaim, nem visznek előre, teljesen elnehezültek. Ez szerencsére már csak az utolsó körben jött elő, de akkor még előttem volt 5km. És ekkor jött a megfelelő löket: elfutott mellettem Lubics Szilvia. Tudom, hogy ez most egy teljesen laikus ember számára, aki nincs benne annyira ebben a sportban, eléggé bután hangozhat. De nekem hatalmas erőt adott a verseny további részéhez az, hogy egy olyan sportolót láthattam testközelből futás közben, akire teljes mértékben felnézek, és akire példaként tekintek. Ő biztosan észre sem vett, de nekem mégis hatalmas motiváció volt. Onnantól kezdve nem is volt kérdés, hogy megállok-e vagy sem.
A 21km-t végül, bevallom őszintén, nem éreztem magaménak egyáltalán. Az előző félmaratonhoz képest 5 perccel lett rosszabb az időeredményem. Ezt persze betudtam annak, hogy ez egy jóval nehezebb pálya volt, és hogy sokan is voltunk, nem lehetett az elején olyan tempóban haladni, ahogy szerettem volna. Viszont nem szeretném csak ezekre fogni az időromlást, nekem sem esett olyan jól ez a verseny. Ettől eltekintve azonban pozitív élmény marad ez is, hiszen végigcsináltam megint. Azt hiszem, hogy ez az, ami számít, és hogy újabb élményekkel és tapasztalatokkal gazdagodtam.
Októberben nem kevesebb volt a célom, mint hogy újra megközelítsem a legjobb időmet. Ezúttal nem egy konkrét félmaratont választottam. A virtualfutok.hu által rendezett eseményben vettem részt. Ennek az volt a lényege, hogy okt.21. és okt.23. között bármelyik napon teljesíteni kellett a benevezett távot, mindenki akkor és ott futott, amikor és ahol az ideje engedte. A nevezési díjakkal pedig három alapítványnak lehetett segíteni, mindenki kiválaszthatta, hogy melyiknek. Ezért is tetszett meg ez a kezdeményezés, és biztos vagyok benne, hogy a többi rendezvényen is indulni fogok.
Én október 22-én futottam le a félmaratoni távot. Úgy időzítettem mindent, hogy akkorra készen álljak. Persze akkor este zuhogott az eső a legjobban, teljesen el is áztam. De megérte! Nagyon jót futottam, most is megállás nélkül teljesítettem a 21km-t. És az időmön is sikerült javítanom 3 percet. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy végleg túllendüljek a szigligeti kudarcon. 
Felmerülhet benned, hogy miért is lettem a versenyek megszállottja, ha pont annyi sikert tartogat számomra, mint kudarcot. A válasz szerintem nagyon egyszerű. Én imádok egy olyan közösséghez tartozni, ahol a kezdetektől elfogadnak, és aminek csupa barátságos, segítőkész tagja van. Rengeteg fantasztikus embert ismertem meg így, akik motiválnak is engem, illetve segítenek és tanácsokkal látnak el, ha éppen arra van szükségem. Nem tudnék még egy ilyen összetartó közösséget mondani. Nekem nagyon sokat jelent az is, amikor reggelente futok és a velem szembe futó csak köszön, vagy oda biccent, oda integet. Pedig teljesen idegenek vagyunk egymásnak. Egyetlen közös van bennünk abban a pillanatban: a futás szeretete. És ez a lényeg szerintem. Nincsenek előítéletek, nem kell ismernünk egymást ahhoz, hogy egy kedves mosoly elhagyja a szánkat.
Rengeteg dolog tud motiválni futás közben is. Ilyen például az is, hogy a mai napig vannak, az újabb zenéken kívül, olyan számok is a lejátszási listámban, amiket akkor hallgattam, amikor még csak szenvedtem az első kilométerrel. Minden egyes versenyen, amikor meghallok közülük egyet, rögtön azt juttatja eszembe, hogy honnan is indultam. Ennél jobban abban pillanatban pedig semmi sem visz előre. Vagy például mindig örömmel tölt el és büszkeséggel, amikor látom, hogy túlsúllyal küzdő fiúk, lányok indulnak versenyeken velem együtt. Mindig az jut eszembe, hogy ők mennyire bátrak, és hogy milyen hálás vagyok nekik a jelenlétük miatt. Nekem sosem lett volna merszem a plusz kilóimmal benevezni egy futóversenyre. Mindig jó rájuk nézni, akár csak itthon is egy-egy futás alkalmával. Valamilyen szinten a régi önmagamra emlékeztetnek, pontosan tudom, hogy mit élnek át, amikor látom az arcukon a szenvedést. Nagy tiszteletet érdemelnek.
És hogy lásd, nemcsak előnyei vannak a futásnak, néhány kellemetlenség vele együtt jár. Én az első félmaratonom után szembesültem vele, hogy bizony a megfelelő futócipő elengedhetetlen. Négy lábujj körmömet vesztettem el, amik közül kettő még a mai napig sem jött teljesen rendbe. Le is cseréltem rögtön azt a cipőmet, és még arra is odafigyeltem, hogy megfelelően legyen bekötve. Fontos, hogy a cipő fél-1 számmal nagyobb legyen, mint a méretünk. Emellett még a nyári futások hátulütője, hogy rondán barnulunk le. Mire sikerülne eltűntetni az előző verseny nyomait, már itt is következő. A kis rövidnadrág és a trikó nyomait még most is magamon viselem…
Viszont én egyiket sem bánom. Mindegyik arra emlékeztet, hogy valamit elértem, valamiért keményen megdolgoztam. Mindig is így tekintettem rájuk, hogy ezek szükségesek ahhoz, hogy futónak érezhessem, és nevezhessem magam. Sokáig még a gratulációkat is furcsán fogadtam, nem éreztem, hogy kijárnának nekem. Hiszen mindig is az lebegett a szemem előtt, hogy ha én meg tudtam csinálni, aki bárki képes rá. Viszont ennyi tapasztalattal, tudással és kilométerrel a hátam mögött, már én is elhiszem, hogy valami nagyot sikerült véghez vinnem. Azt hiszem, már ki tudom mondani: Futó vagyok!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: